Izéke néni féloldalas tortája

Izéke néni, hát tudod. Rokon valahonnan, valamilyen ágon, és kicsit gyagyás. Minden családban akad egy ilyen.

Mondjad már a nevét... Csak a nagymamád tudja hogy egész pontosan hogyan rokon, néha elmentetek vendégségbe, még amikor kisebb voltál, aztán egyszercsak meghal, akkor már nagyobb vagy, és a temetésén sosemlátott nénik és bácsik csodálkoznak, hogy mekkorát nőttél, és hogy tetszik az iskola.

Hát Izéke néni ilyen volt. Nem ő volt a vérrokon, a felesége volt valakinek, aki az volt, valami régivágású úriember, több diploma, remek állás, még a háborúkkal udvariatlanul megszaggatott boldog békeidők alatt. Akkor még működött az, hogy a férj tartotta el a feleségét az állásából, Izéke néni tehát nem dolgozott egy percet sem az életében. Gyerekük nem volt. Viszont kicsit, tényleg, Izéke néni gyagyás volt.

Egyetlen közvetlen emlékem van róla, egyszer ott voltunk náluk. Régi bérház, a lakásban fenyegető, rád-dől-és-összetörsz bútorok leejted-és-összetörik nippekkel, a kettő közötti csipketerítőkkel. Volt egy írógép is, egy falnál álló íróasztalon, fekete, mechanikus, steampunk Darth Vader. Rég volt ez, a digitális forradalmat még csak sejteni se nagyon sejtegette senki. Kicsi voltam, magas volt még az asztal, amihez leültünk, illetve volt macska, és persze főként azzal abajgattuk egymást a széklábak közt.
Izéke néninek szemüveges, kedves arca volt, szeretett engem, ez érezhető volt, gyakran megsimogatott. Valahogy félve, rebbenő kézzel. Gyerekként nem tudtam meghatározni, pontosan megfogalmazni.
Aztán kihozott egy tortát, a legfurább tortát, amit valaha is láttam: téglalap alakú torta volt, de a felső része nem volt elég hosszú: mintha egy fekvő tégla egyik végére rátennél egy féltéglát, még csak nem is közepére, és akkor úgy kilóg az alsó. Az egész csokikrémmel volt bevonva, de úgy tessék-lássék, szálkásan, tüskésen rákenegetve. Mostanában divat ez, de akkoriban bőven nem volt az. Mintha sötétbarna sárral lett volna bekenve az egész.

Bizalmatlanul nézegettem, nem ehhez voltam szokva.
A mi tortáink családilag nem ilyenek. A mi tortáinknál kérem cukorsima vasaltság van és igazodás, mint az Idegenlégósoknál a díszszemlén, a mi tortáink büszkén vállalják tortaságukat, tisztában vannak örökségükkel és példát mutatnak minden jövendőbeli tortának, hogy majd 2235-ben, a Marson, a Nemtommilyenkráter-alsón készült tortáknak is legyen mire visszagondolni, és mihez igazodni.

Izéke néni viszont szórakozottan szabadkozott, hogy hát így sikerült. Nem értettem, hiszen elég lenne a kilógó alsó rész felét levágni, rátenni a maradékra, és akkor már csak a szeletelésnél kell ügyeskedni egy kicsit, és senki meg nem mondja. Vagy legalább középre tenni a tetejét.
De Izéke néninek ez láthatóan nem jutott az eszébe. Izéke néninek láthatóan elég kevés dolog jutott az eszébe. Olyan volt végig, mintha nem oda figyelne, nem ott lenne igazán. A férje ettől kicsit zavarban, de segítőkészen dolgozott a keze alá, amikor Izéke néni nem találta a kést, akkor ő adta oda neki, amikor az a tányér mellé tette a szeletet, akkor ő szedte össze. Kedvesen, megértőn, megbocsátón.
Nekiálltunk a tortának, félve kaptam be az első falatot, de a végül csak úgy faltam: külseje ellenére finomnak bizonyult.
Másra nem emlékszem.

Aztán felnőttem, jött a továbbtanulás, munkahely, munkahelyek, szerelmek, megvolt a magam baja.
Izéke néniék közben valahogy meghaltak, előbb a férje, majd Izéke néni is. Ő utolsó éveit valami apácák között töltötte, odaköltözött. Temetésre nem emlékszem, mi lett a lakással, bútorokkal, nippekkel, terítőkkel, írógéppel – nem tudom.
Hozzánk, családilag, egy doboz került, egy olyan barna papírdoboz, barna szikszalaggal leragasztva, hogy az maradt belőlük.
Keresztanyám, aki a családtörténelmünk fő krónikásának tartja magát, vércseként csapott le rá, merthogy egy darab múlt, meg család, meg mindez együtt, ésamúgyis, hűdefasza.
Vitte magával örömmel, mint mókus a mogyorót.

Naná. Mer’ a múlt már csak olyan cuki, bolyhos, gombszemű jószág, ami visszadorombol ha megsimogatod.
Háhogyne.

Keresztanyám pár nap múlva telefonon hív.
Közel pánikban.
Hogy kell-e nekem az a doboz, mert ő kinyitotta, és belenézett, és beleolvasott, éshogy abban mik vannak, és az ő házában az a doboz egy percet sem, és ő abba sohatöbbé, éshakellnekem vigyemonnanmostazonnal merthanemakkorkukademégma.
Jó, nyugi, megyek, hozom.

Odaértek a dobozért, keresztanyám mint városi lány a farmon a farkát rázó csörgőkígyót, csak az ajtóból mutatja, hogy ott van a sufni mélyén. Teteje visszaragasztva.

Így hozzám került a doboz.
Nem foglalkoztam vele egy darabig, betettem a féligraktár-féligspájzba, majd kihűl, megmelegszik, összeáll, lehiggad, mittudomén, jóleszaz.
Háhogyne.

Aztán egyszer nekiültem, bele a fotelba, mellém a doboz, kés, üresasztal, kinyitottam.

Nyitottál már ki ilyen dobozt? Régi számlák, akkoriban fontosnak tűnő bizonylatok, régi újságok, indigólapok, cetlik. Örkény somolyog mellettem, „Túlélsz, pöcök.” helyett „Túléltek, cetlik.” Hát Izéke néniéket már túlélték, az tény.

Aztán egy dosszié, az a régi, valaha zöld, kartonpapír-szerű. Elég vastag. Benne gépelt lapok.
Egy levelezés, méghozzá Izéke néni és a férje között. Egy lap sincs összehajtva, ezek nem láttak postát soha.

Olvasgatom.
Hosszú időbe telik, mire kisilabizálom: a levelezés Izéke néni szexulaitásáról szól. Mágpedig arról, hogy a férje szerint Izéke néninek viszonya volt a saját apjával. Márminthogy szeretői viszony; nem erőszak, és nem egyetlen alkalom.
De Izéke néni ezt tagadta a levelekben.

Őszintén megmondom, a téma ellenére dögunalmas volt. Először is a korszellemnek megfelelően semmi nem volt benne kimondva. Homályos célozgatások voltak a történtekre, vagy meg nem történtekre, a mai napig a fejemben van egy mondat „mert apád tönkretette a szemérmedet” írta Izéke néninek a férje. Aztán hogy ez mit jelent pontosan, na azt találd ki. Vagy inkább ne.

A dosszié alatt kicsi könyvecskék, tucatjával. Kiveszem a legfelsőt – egy napló. Izéke néni naplója. Lapozgatom az elejétől, beírások az időpontokhoz: „Kávé Mariannal”, „Fodrász”, „Cukrászda”, satöbbi.
Gondos, szép, gyöngybetűkkel. Esküszöm, szexi. Egy nő kézírása mindig szexi, mindig benne van minden, lehet hogy a grafológia egy sarlatánság de akkor is.

Aztán egyre szaporodva: „Controll”, így, régiesen írva, majd „Kórház”.
Némi szünet.
Aztán minden nap egy ilyesmi: 2,75 kiló, 200 gramm, ilyenek.
Ugyanazokkal a gyönyörű, gömbölyű betűkkel.

Lapozok egyet, és ground zero.
Kibaszott GROUND ZERO.

Három szó: „Meghalt a kisbabám.”

Széteső, szálkás, torz betűkkel.

Aztán hosszú szünet.
És aztán megint, a szokásos: „Cukrászda”, „Fodrász”, „Kávé” meg a barátnők nevei. Ugyanazokkal a rémisztő, széteső, borzalmas betűkkel.
A torta. Ez a torta, ott van, itt van, előttem, lám, visszatért, megmagyarázta magát.
Hát csak igazodott valamihez.

Uramisten.

Felkapdosom a többi naplócskát, de mindben ugyanaz. A fodrász, a cukrászda a kávé a női nevekkel.
Csak az íráskép más. Előtte vagy utána. Ilyen vagy olyan. A dátumokat nem is kell nézzem.

Jézusisten.
JÉZUSOM.

 

Legközelebb, mikor ketten voltunk nagyanyámmal, egy-egy vodka után rákérdeztem.
Igen, mondta, volt egy ilyen legenda a családban. Hogy Izéke néni, meg az apja. A férje állítólag rajtakapta őket egyszer. Sose derült ki, hogy igaz-e. A baba, aki meghalt, jóval később fogant, az a férjtől volt. Csecsemőhalál, igen. Aztán Izéke néni sokat járt a temetőbe, de mégis, egyszer arra ért oda, hogy exhumálják a gyerek sírját, mert nem újította meg, gyagyássága miatt elnézte talán. Elintézte valahogy, csak koporsó nem volt, de Izéke néninél volt egy nejlonszatyor, és hirtelenjében abba tették a csecsemő csontjait, bár a sírásó mondta, hogy micsoda dolog ez, ilyet még nem látott. Maga, Izéke néni mesélte, lehet hogy igaz, ki tudja.

Még két vodka után otthon megint, a papírdoboz mellett, előttem csikkekkel teli hamutartóval.

 

Micsoda sztori, mi?

Filmre kívánkozik az ilyen, forgatókönyvírók jelentkeznek fürtökben, „hány perc legyen?”, a rendező bizonyított már egy borotvahabreklámmal és három gangsta rap-klippel, milliárdos huszonéves színésznő gyakorolja az őszinte könnyeket bel Air-i saját tulajdonú Versaillesában, ehhez a filmhez persze majd elcsúfítják kicsit, és csak ötszázmilliót kap forintban, művészfilmbe ócsóé’ megy, abból az Oscar a lényeg, azt lehet főműsoridőben megköszönni az akadémiának, én a szegény szerencsétlen megalázottakkal voltam mindig, egyetek kalácsot.

De nem, ez ott volt az asztalomon, a régi könyvecskében, a megsárgult papíron megfeketedett golyóstollal. Megfoghatóan, létezően, az én kezemben.
És most mit tegyek?
Úgy egyáltalán, mi legyen?
Mintha tennem kéne valamit, pedig nincs mit, már mindenki halott, mindennek vége volt ebben a történetben, mielőtt megtudtam volna.
Visszagondolok a tortára, a rebbenő kezű simogatásra, az írógépre, a férjére...
Mindent értek már, persze, a világ mindig megmagyaráz mindent, ha később is, de mindig, minden visszajön, rádköszön újból, megismered, megtudod, amit meg kell tudnod.
Mindig.
Ha nem is akkor.
A dramaturgia, ha hektikus is, de kiváló és lelkiismeretes.

Szívom a cigiket egymás után, és elképzelem magamban a párt, amint az egyik gépel a másiknak, a régi írógépen, hangosan, erőből, ahogy azokon kellett, a másik talán tévét néz, és várja a választ... Fekete-fehér tévét néz persze, akkor még bőven azt. Vagy olvas inkább, őket ismerve.
Aztán olvassák egymást.

Vagy még korábban, mikor Izéke néni fiatal lány volt, és nekiment az életnek, vagy totyogott csak, és sok nagy boldogságot kívánt neki mindenki, meg ő is, és nagy remények...
„Végül mégse egészen így történt.” jut eszembe John Fowles mondata (hogy rohadnál meg te zseni, ezért a mondatért, az egyetlen könyvben, amit szó szerint falhoz basztam).

A betűk, amint gömbölyűből szálkássá váltak a kórházban, mi volt ott, ó istenem, mi lehetett? Hogy tudhatta meg, kitől, mikor? És a férje? Tőle? Mi volt ott, hogy volt??
Talán itt a válasz a dobozban, de nincs erőm jobban belenyúlni, mélyebbre menni.

Nem akarok belegondolni, de muszáj, nincs megállás, őrült diavetítő megy a fejemben, képek, amiket nem láttam, de nem akarok látni, gondolatok, amiket nem akarok gondolni…

Szülőként, hány olyan eset van, amit meg kell oldani, akárhogy, mert a gyerekkel, azzal történnek dolgok, az olyan, és aztán igen, sztori lesz belőle, a gyerek már nagyobb, a szülő sörözve harsányan, nem vodkák után suttogva, meséli hogy naésaztán-azvolthogy-elsehiszitek, a gyerek meg már nagyobbként a francba kívánja, és hány ilyen van amíg felnő, meg kell oldani, bármi áron, ez a szülő dolga, tucatnyi-ezer-milló, Izéke néninek ez az egy volt a zacskóval, ez az egyetlenegy, az is milyen, könyörgöm, milyen
JÉZUSOM
és vajon látta a csontokat, és milyen érzés lehetett, de megoldotta, bazmeg, igen, ezt az egyetlenegy esetet, ami jutott neki, ezt megoldotta, talán nem szépen, de megvan, igen, és hát őszintén, nem mindegy, nem teljesen mindegy, miben vannak azok a csöppnyi csontok a földben a „Angyalkánk” feliratú kő alatt, teljesen mindegy, hiszen ott vannak csak ez a lényeg, mind ott leszünk, és minden mindegy, oda kerülünk mind, ha ilyenek vannak talán minél előbb kéne, és minden mindegy nekem is és nincs mit tenni, és mindegy, és akkor csak feküdjünk le, és várjuk halált, mert az is mindegy, kurvára minden mindegy...

„Vigyázz, ez már az örvény széle. Ne menj tovább.” int a szivaros pasi a fejemből.
Igaza van.
Mint mindig.
Abbahagytam.

Az egyetlen eredmény, amit nem fogadhatunk el, a minden mindegy őskáosza, értelmetlensége. Az egyetlen, ami nem lehet a megoldás, ami azt jelzi, hogy rossz volt a kiindulási képlet, vagy rosszul számoltál.
Vagy ha igaz is, akkor önmagára is igaz; ha minden mindegy, akkor a válasz is mindegy, nem kell vele törődnöd, önmagát érvényteleníti. Akkor már csinálhatod úgy is, hogy jó legyen.

„Talán nem véletlen, hogy a nyugati civilizáció kiindulási alapja egy olyan ember figurája, aki igaztalanul feszíttetett keresztre, és halt kínhalált. Mert igen, az élet ilyen, PONTOSAN!” üvölti félig sírva a fejemben Jordan Peterson, egyik legszenvedélyesebb előadásán. „De van egy mélyebb gondolat is ebben a nyugati civilizációban: hogy vedd fel kereszted – és hordozd! BÍRD EL!! Próbálj jobb emberré válni, hogy ne miattad legyen rosszabb!!”

Lehet féloldalas, de finom tortát sütni.
Vagy rebbenő kézzel, félve, de simogatni.
És talán, talán, talán, lehetett volna...

De már csak egy doboz van belőlük.
Aminek én lettem az örököse.

Visszacsomagoltam.
Leragasztottam.
Nem sokkal később lomtalanítás volt, és én némi gondolkodás után levittem.

Miért mit kellett volna tennem?
Lefotózni, nyilvánosságra hozni?
Őrizgetni?
Ugyan.
Én lettem az örökös, az én szemem, az memóriám. Én soha nem felejtem el, az már biztos.
Valahogy, valamiért így lett. Viselnem kell, méltón.
El kell bírnom.

Különben is, úgyis, már akkor is tudtam, hogy írok majd egyszer róla.

Izéke néniről, aki előttünk járt, előttünk álmodott, előttünk ment neki az élet nagy játékának, bátran, és büszkén, és reménnyel telve.
És előttünk sikerült neki másképp.

Izéke néniről, aki féloldalas tortát sütött, és rebbenő kézzel simogatott.

Izéke néni, hát tudod. Rokon valahonnan, valamilyen ágon, és kicsit gyagyás.

 

Minden családban akad egy ilyen.